Miután kioktattak a védekező foci szépségeiről, rá kellett jönnöm, hogy a két, egymással köszönő viszonyban nem lévő sportág, az amerikai és az európai foci mellett van egy harmadik is, az olasz foci (calcio - nem véletlen, hogy ez az elnevezés még csak nem is hasonlít a többi nyelv szavára, melyeken a labdarúgást nevezik). Nézem, nézem, de a két előzővel ellentétben csak nem értem. Sőt, nem csak én vagyok így, ezt a játékot sehol máshol nem játszák Olaszországon kívül (talán még Hellász jöhet szóba). Itt is 11 játékos szerepel (akárcsak az amerikai és az európai változatban), de leginkább a szinkronúszáshoz tudnám hasonlítani, ugyanis az a győztes ebben a játékban, akinek 11 játékosa közül a legtöbb tud egyszerre, együtt mozogni, az alakzatot megtartva. Tehát gólt, meg hasonlókat hagyjunk már! A támadásvezetés sem túl előnyös, mert ott fel kellene rúgni az alakzatot és asszimmetrikus mozgással kéne összezavarni az ellenfél védelmét. Pontot lehet még szerezni akrobatikus ugrásokkal, melyeket a hát homorításának mértéke alapján bírálnak el. Állítólag csak az olaszok tudnak "egyszerre ésszel és szenvedéllyel" játszani - igen, mert ezt a sportágat, amely a táncnak és a tornának egy érdekes elegye, így kell művelni: az arcon a szenvedély, hogy kifejezőbbé tegye a táncot, viszont a lépésekre figyelni kell, az alapján jár a pont.

Olaszországban ez a játék a nemzeti sport. Mi nem értjük, mert a dunai iskolán nőttünk fel (passz-ladbakezelés-passz-futás), amit a világ többi része ismer FUTBALL, az Egyesült Államok pedig SOCCER néven.