Angol zenés vígjáték. Westminster válasza az Elvis-filmekre. A különbség csak annyi, hogy míg Elvis Aaron szexszimbólum volt, addig Cliff Richard (akiben az egyetlen pozitívum a felvett neve, amin szegény Heath Ledgerrel osztozik, RIP, és aki az Egyesült Királyságban a legtöbb felvételt adta el - persze ez se lenne így, ha John Lennon nem találkozik Yoko Onóval, pláne ha még szerez egy-két karácsonyi dalt is) egy szopottgombóc világító fogsorral. Persze, aki gyűjti a minden előzmény nélkül táncra perdülős és dalra fakadós izéket (Put on your dancing shoes!), annak muszáj lennie belőle egy Limited Ed. DVD a polcon, hiszen Sir Cliff már az első percekben egyetlen strófa eléneklésével győzi meg a londoni buszgyár munkásait arról, hogy szívességből túlórázzanak az ő kedvéért egy hétig. Persze nagyvonalúbbak vagyunk annál, mintsem hogy leragadjunk az angolul spontán és folyékonyan éneklő (good command of oral english) svájci és osztrák fiataloknál, úgyhogy amit megyjegyeznék, az az, hogy a film egyetlen értékelhető momentumaként egy párizsi klubban önfeledten zúz a Les Shadows. Persze Cliff Richard nélkül.
